Page 27 - Zsiráf Magazin - 2017. április

meglehetősen idős férfi attól rettegett, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik. De
rettegése mögött vágyakozás bújt meg, majd düh és keserűség itatta át tudatát, mi-
kor arra kellett ráeszmélnie, hogy senki sem kapja fel a fejét. Úgy mentek el mellette,
mintha még a füle is a helyén lenne...
Szerencsére sikerült megmagyaráznia magának, hogy valóban rengeteg idő telt el azóta
és az arca ráncosabb, mint valaha, hogy is lehetne elvárni ezektől a szegény népektől, hogy
meglássák azt az embert, aki volt.
Így sétálgatott hát köztük, nem is sejtve, hogy mi fog következni...
Egy takaros kis kávéházhoz ért, s rádöbbent, az újdonságok kipróbálásának ideje ez. Ha
a történet igazán kerek lenne, most hallaná Ő is a felhördülést, hogy mégis, miként lehetsé-
ges, hogy egészen idáig annyi minden történt és változott meg, ő mégsem érezte a kényszert,
hogy észrevegye és átadja magát a felfedezés érzésének. Hát, sosem volt átlagos ember.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb, a kötés sem lett szebb vagy jobb, így tért be és
mint aki nem tudja hol van, hollandul kezdett hebegni, a szemei egy zavarodott idős embert
idéztek. Kevesen voltak ott aznap, de mind sajnálattal tekintettek az idegenre, pedig sehol
sem volt ő idegen.
Meglepetésére ismerős alak bukkant fel, franciául szólt, szintén zavartan. A két utazó... Két
szélhámos jóbarát, semmi keresnivalójuk sem volt ott, pláne nem abban az időben.
Hirtelen családias lett számukra minden.
– Megint találkozunk... – szólt a meglepett francia.
– Látod, Te nem változtál. De én sem, ó, bizony nem, emlékszel még, mi volt rajtam aznap?
– Hohó, valóban! Eddig tartott a hallgatásunk?
Megint valami furcsa szag terült el a levegőben, nem az tipikus öreg-szag, inkább amolyan
vádaskodó bűz.
– Nézd, nem voltam a helyzet magaslatán, be kell vallanom. De amit műveltél velem...
– És mégis! Milyen híres lett az a festmény!
A holland hályogos szemét könnyfátyol borította, még egy szó az esetről és végigcsordul
az arcán.
– Mondanám, hogy véletlen volt, de pimasz voltál és részeg.
Ennyi kellett, amaz sírt. Aztán megjegyezte:
– Nem voltak egyszerű évek, de mennyire nem. Megjelentél nálam és…
– De hiszen tudtad, hogy megyek!
– ...és már te sem voltál józan, úgy támolyogtál, akárcsak én.
– Láttam, hogy valami rosszra készülsz, hát ezért...
– Ezért támadtál rám?! – kiáltott a holland.
– Féltem, hogy megölöd magad, öreg barátom.
– Borotválkozni sem lehet?!
– Ritkán egy párbajtőrrel.
A francia is beleborzongott. Élesen emlékezett, ott állt előtte a holland, egyik kezében a tőr,
másikban a bor, a már ismert hebegés, őrület a tekintetében, veszély. Valamit tenni kellett,
muszáj volt, különben...
– És akkor levágtad a fülem!
Nincs mit szépíteni, ez bizony így történt, a fül a földön hevert, vér és minden, ami akkor
ahhoz kellett, hogy elájuljon.
– De nem haragszom. Csak gondoltam, nosztalgiázzunk. Itt vagy, itt vagyok. Hogy miért
és hogyan, azt ugyan még nem tudom...
Ebben meg is egyeztek, ismeretlen körülmények között bort hörpintettek, amiért a pincér ki
is dobta őket, hozott holmival nem lehet előhozakodni, fogyasszanak vagy (és ekkor végre
valami ismerős a három fülnek): Ágyő!
Egymásba karolva, ritmusra léptek és csodálták a modern világ minden részletét. Hirtelen
valaki felordított: MAGUK HALOTTAK!