Page 28 - Zsiráf Magazin - 2017. április

Befogva a lány száját, gyanúsan hitegették, hogy egyikük üzletember, másikuk nyugdíjas,
elfelejtve a tényt, hogy ők még mindig nem beszélnek magyarul, ráadásul a lány meglepő-
döttsége nem a személyükre vonatkozott elsősorban, inkább tényekre támaszkodva jegyezte
meg, hogy ők igazán holtak, mert valamikor a gimnáziumban, emlékszik, tanult valamit, és
csak a képek meg az évszámok maradtak meg a fejében, se név, se pontos foglalkozás...
Majd az értetlenség végett angolul fogott hozzá mondandójához, amit meg-megértettek, s
ismét csalódottan vették tudomásul: Senki sincs, aki felismerné őket.
Szomorú arccal mentek tovább, egyik szűkös utcácskából a másikba... Hosszú idő eltel-
tével, mikor a Nap már alváshoz készülődött, bágyadtan roskadtak le egy különös szobor
mellé, amelyet alaposan szemügyre vettek:
– Nézd, drága barátom! Hát itt ezt nevezik művészetnek?! Borzasztó... Elnagyolt formák,
érthetetlen, kitekert póz... Szemétre való.
– Bizony magam is úgy vélem...
Miután ezt megvitatták és szidták a szerintük tehetségtelen művész kezét, gondolataik visz-
szaterelődtek az eredeti s annál kétségbeejtőbb kérdéshez: Mi végre vagyunk itt?
Nem mondhatnám, hogy választ kaptak, hiszen felelet gyanánt csak egy jóképű srác jelent
meg előttük, aki szerintük inkább rongyos és züllött volt.
Kezében egy koszos vászonnal eléjük állt, nyeglén kérdezte:
– Megengedik, hogy lefessem magukat?
Pár másodperc kínos csend, némi grimasz az arcokon, s a fiú előhozakodott az életmentő
angol tudásával, ugyanakkor szapulta saját magát, hogy miért nem figyelt jobban az órákon,
talán akkor nem kéne makognia és szégyenkeznie két idős ember előtt.
– Can I ...er... paint? Your faces? (Nehézkesen ugyan, de sikerült neki.)
Az ücsörgők egymásra néztek, elmosolyodtak és lelkesen mondták egyszerre:
– Ah bon! Vite-vite!
A fiatalember hozzáfogott a munkához, s ahogy dolgozott, észrevétlenül hullt az éj sötétje
fejükre. Nagy, eltúlzott ecsetvonások, a képet több szemszögből is megvizsgálta, s röpke
2 óra elteltével, hümmögések sorozata után odanyújtotta agg modelljeinek az alkotást, s
mielőtt bármit szólhattak volna, elnevezte a képet:
– I call it... er... ‚The strangers’
Lágy vonalaik eltorzultak, két kedves öreg helyett most két zsémbes nézett villogó szemek-
kel egy idegen fiúra, aki egy fekete festékkel összekent vásznat adott nekik. Már készültek
a megtorlásra, amikor a holland felriadt az őt ábrázoló girbegurba felhőt látva. Megcsapkodta
arcát, majd így szólt a franciának:
– Rémálmomban a jövőm sötét volt...
Francia bajtársa eszesen vetette oda neki:
– Neked nincs is jövőd.

MAGYAR MELINDA:

2015-ben érettségizett a székesfehérvári Kodolányi János Gimnázium és Szakgimnáziumban.
A középiskolai évek alatt az iskolaújságot (Slukk) szerkesztette, amelyben rendszeresen
jelentek meg versei és novellái is.
Emellett aktívan működött közre az iskolai életben: osztályműsorokat szervezett, iskolai
szalagavatóra írt színdarabját a fehérvári Vörösmarty Színház színpadán adták elő, nagy si-
kerrel.
Francia nyelvet tanult és érettségizett, fordított francia verseket is.
Az érettségi után magyar szakirányon tanult tovább.
Novellája, a Szintén festő az iskolai évkönyvben jelent meg.