Page 65 - Zsiráf Magazin - 2015. december

A LEGELSŐ ÉS HARCRA HÍVÓ

Semmi kétség, a magyar líra első ilyen, saját
irodalmi súlyánál nagyobb szerepet kapott
verse az, amit népszerűen csak „Talpra ma-
gyar”-nak hív a nagyközönség, Petőfi Sándor
„Nemzeti dal”-ként vetette papírra. Már so-
kan megírták, mint kuriózumot, hogy nem
ott hangzott el – ami oly népszerűvé tette
– a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Voltaképp
nem is vers, inkább induló, pontosabban kar-
dal, amit egy népgyűlésre szánt a költő, két
nappal a márciusi forradalom kitörése előtt
született. Kevesen tudják, hogy eredetileg
Rajta magyar, hí a haza! volt a kezdő sor, ám
Petőfi barátja, Szikra Ferenc logikus érvére:
„Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart,
azután rajta!” átírta a kezdő sort. Egyébként
egyik jeles kutatója, Horváth János szerint „a
költő ebben lépte át a küszöböt, melyen át a
költői vágy és akarat a cselekvés terére lép ki.
A szabadság-rajongás az ő legszemélyesebb
lírai tulajdona volt”. Petőfi halálával pecsételte
meg vágyát és akaratát.

AMIKOR A VERS NEM ARRÓL SZÓL,
AMIRŐL

Kacifántos kijelentés, de igaz. Annak, aki él-
vezni akarja az igazi művészetet, tudnia kell
olvasni a sorok között. Bizonyos korok nem
engedték meg az alkotónak a nyílt beszédet,
ám a tehetség megtalálta az utat, hogy el-
mondja, amit fontosnak tartott. S akinek volt
füle hozzá, az meghallotta. A magyar költé-
szetben erre a legszebb példa Vörösmarty
Mihály verse „A vén cigány”. Az csak termé-
szetes, hogy bármennyire is kedvelte a költő a
mulatozást, dalolást, remek bordalok születtek
a tolla alatt, ez a vers nem erről szól.